3. fejezet

 Hi everyone! Itt az új rész. Köszönöm szépen az előző részhez a 2 kommentet, igazán hálás vagyok értük. Remélem ez egyre több lesz, csakúgy mint a feliratkozók száma :)

Az új rész érkezése megint egyszerű.. ha pipáltok és kommenteltek, akkor 3-4 nap és jön, amúgy 1 hét múlva hozom :)

Na nem is rizsázok tovább, jó olvasást! Szasza xx

- Szia.. Öhm, nem tudom, ilyenkor mit is kell mondani. Igazából olyan, mintha magamba beszélnék, ami eléggé idegesítő. Na mindegy, megpróbálok valamit kinyögni. Bár még saját magamat is hülyének nézem jelen pillanatban. - sóhajtottam egyet, majd behunytam a szemem. Magam elé képzeltem őt, mintha csak itt lenne mellettem. - Sajnálom, hogy nem volt itt délután, de nem bírtam volna ki. De tudd szerettelek, és szeretni is fognak örökre. A szívemben örökké helyet kaptál.. egy páholy van számodra, ott a szívem közepén, és onnan senki nem taszíthat ki soha. Remélem ezt te is tudod. Nem ígérem, hogy soha többé nem leszek szerelmes, hisz úgysem kaplak már vissza soha.. persze ne érts félre, én lennék a legboldogabb ember, ha mégis visszakaphatnálak, de tudom, hogy ez soha nem történhet meg.. szóval nem ígérem, hogy nem leszek többé szerelmes, de azt mindenképp megígérhetem neked, hogy soha nem foglak elfelejteni, és bármi lesz, szeretni foglak. - könnycsatornáim megnyíltak, a sós folyadék könnyedén hullott le a sírkőre. - El sem tudod képzelni, mennyire hiányzol, Nick. Olyan üres minden nélküled. Akárhova nézek, te jutsz eszembe. Minden egyes együtt töltött perc lepergett már előttem. Emlékszem, amikor egyik nap rossz kedvem volt egy elrontott doga miatt, és te ezért képes voltál elvinni piknikezni.. csak azért, hogy mosolyogni láss. Csak feküdtünk, és néztük a csillagokat. Bárcsak még ott lennénk..bárcsak még itt lennél.. csak egy percre is. Hogy elmondjam, mennyire szeretlek. - nem bírtam tovább. A szívem ezer darabban hever, a könnyeim záporoznak, és minden egyes könnycsepp tele van fájdalommal. Lassan felálltam, és a kijárat felé indultam.

Pár lépés választott el a kaputól, amikor az elmém azt súgta, hogy maradnom kell. Nem tudom itt hagyni. Nem megy. Visszarohantam hozzá, és csak ültem. A síri csöndet csak a halk sírásom zavarta meg. Fogalmam sincs, hogy történhetett, de mire feleszméltem, már világosodni kezdett. Felálltam, majd újból elindultam.

Csendben nyitottam ki a bejárati ajtónkat, hisz nem akartam senkit sem felébreszteni. Lehámoztam magamról a cipőt és a kabátot, majd felsiettem a lépcsőn. Szép is lett volna, ha ilyen könnyen megúszom. Reggel kaptam a fejmosást, hogy ilyen későn már nem kéne sehova járkálnom, és megértik, mennyire nehéz nekem, de máskor legalább szóljak, ha elmegyek.

- Csak egyedül akartam egy kicsit lenni. - mondtam el századjára. Felálltam a pulttól, és a hűtőhöz léptem. Kivettem a tejet, majd a szekrényből egy tányért, és a müzlit. Közben pedig anyát hallgattam, hogy mennyi minden történhetett volna velem.

- Én csak aggódom érted, Bianca. - sóhajtott. - Nem mutatod ki előttünk az érzéseidet. Miért nem? Ha magadba fojtod, csak rosszabb lesz. Épp ezért azt beszéltük meg apáddal, hogy pszichológushoz viszünk. - mondta, mire felkaptam a fejem.

- Anya, én normális vagyok! - fakadtam ki. - Nem fogok semmi dilidokihoz menni.

- Csak pár alkalom volna az egész, és neked is jót tenne. Holnapután kezdesz.

- Mi van? Velem miért nem beszéltétek meg előtte? Végül is tényleg, semmi beleszólásom sincs az egészbe.. elegem van belőletek! - felpattantam, majd egy ajtócsapással jeleztem, hogy a szobámba mentem.

Miért kell ezt csinálniuk? Miért szólnak bele az életembe? Úgy kezelnek, mintha beteg lennék, pedig semmi bajom nincs. Nem hiszem el, hogy ilyet tettek.

Még csak 9 óra, és máris elcseszték a napom. Üvölteni tudtam volna, de helyette csak feküdtem az ágyon, és könnyeimmel küszködve néztem a plafont. Kezembe vettem a telefont, és tárcsáztam Lisa számát.

- Igen? - szólalt meg bizonytalanul. Egyébként miért kezdik az emberek a telefonbeszélgetést egy igennel? Mármint, ennyi erővel lehetne azt is mondani, hogy nem. Na mindegy.

- Szia, én vagyok az, Bianca.

- Ohh, szia. - könnyebbült meg. - Mi újság?

- Semmi érdekes, csak unatkoztam, és gondoltam felhívlak. Veled mizu?

- Végre kiengedtek, és pár nap múlva utazok haza.

- Előtte még összefuthatnánk? Mikor érsz rá?

- Akár ma is találkozhatunk, ha neked jó.

- Tökéletes. - vágtam rá azonnal. Megbeszéltük, hogy egy közeli kávézóba ülünk be, 2 körül. Még egy kicsit csevegtünk, majd kinyomtam.

A telefonomat magam mellé dobtam, majd feltornáztam magam ülő helyzetbe. Nem tudtam, mit csináljak kettőig. Végül úgy döntöttem, hogy teret adok az én művészlélek oldalamnak is, ezért rajzolni kezdtem. Ez sokszor nyugtatott már le, mindig kikapcsol, és csak arra koncentrálok, hogy jól sikerüljön. Kapcsoltam egy kis zenét, majd elővettem a cuccaim, és alkotni kezdtem. Először megrajzoltam az alapot, majd miután ezzel megvoltam, a színes részt festeni kezdtem. Majdnem 4 órája szenvedtem vele, de végül kész lettem. Még vetettem egy utolsó pillantást a képre, majd rekord sebességgel készülődni kezdtem.

***

- Szia! - ölelt meg Lisa. Miután viszonoztam az ölelést, kerestünk egy szimpatikus asztalt, és leültünk.

Kicsit cseverésztünk, rendeltünk magunknak forrócsokit, és minden fura alakról elmondtuk a véleményünket - ami nem szép dolog, de szerintem már mindenki csinálta ezt -  egyszóval elvoltunk. De ez az egész pszichológusos dolog aggasztott. Igazából azért akartam ma vele találkozni, mert úgy éreztem, muszáj valakinek kibeszélni magam, és mivel a legjobb fiúbarátom a haverjaival ment valami 5 napos kirándulásra, ezért csak ő maradt nekem. De most, hogy itt vagyunk, nem akarom ezzel fárasztani. Neki is megvannak a saját gondjai, és nem akarom, hogy úgy tűnjön, mintha csak panaszkodni akarnék neki. De valakinek olyan jól esne elmondanom.. olyannak, aki tud tanácsot adni.

- Figyelsz? - kérdezte Lisa.

- Mi? - emeltem rá hirtelen a tekintetem. - Persze, csak elgondolkoztam, bocsi.

- Semmi baj. - mosolygott kedvesen. - És min gondolkoztál?

- Figyelj.. - kezdtem bele. - Nem akarok neked panaszkodni, csak tanácsra lenne szükségem.

- Egész nyugodtan, bármikor meghallgatlak, bármiről legyen szó. - simított végig a karomon.

- Arról lenne szó, hogy a szüleim azt hiszik, valami bajom van, és pszichológushoz akarnak küldeni. De én nem szeretnék menni. Nincs semmi bajom, nem fogok egy pszichomókusnak arról regélni, mi is az én bajom. Egyszerűen csak hiányzik, ennyi. De anyáék ezt nem értik meg. Azt hiszik depressziós vagyok, pedig erről szó sincs, csak nem szeretem mások előtt kimutatni az érzéseim. Meg azt mondják magamba zárkózom, mert nem járok el sehova.. de ha egyszer nincs kedvem, most mit csináljak? Nem tudok nevetni, mulatni nélküle. Nem megy. És szerintem ezért nem kéne még pszichodokihoz küldeni, mert nem én vagyok az egyetlen, aki így gyászol. Tök normális vagyok.. de persze nekem mi beleszólásom van a saját életembe? Tényleg, semmi.. én kérek elnézést. - mondandóm végeztével vettem egy nagy levegőt, és vártam Lisa reakcióját, de ő hosszú ideig nem szólalt meg. Szerintem próbálta feldolgozni az elhadart mondanivalóm.

- Hát.. - kezdett bele. - Ezt valóban nem így kellett volna elintézniük. Talán együtt kellett volna ezt megbeszélnetek, hisz ebbe neked is van beleszólásod. De ha már így alakult, próbáld meg az egészből a legjobbat kihozni. Előfordulhat, hogy tényleg tud segíteni, hogyan tedd túl magad ezen az egészen.

- Nem fogok lelkizni egy idegennek. Nem tudom mit csinálok. Mindegy, azért köszönöm, hogy meghallgattál.

- Tudod, bármikor. Amúgy pár napja azon gondolkozom, hogy Londonba költözök nyár elején.

- Ez remek. Én nagyon örülnék neki.

- Igen, jó lenne.. csak nem akarok az unokatesómék nyakán lógni, ezért kéne egy albérlet. Megtennéd, hogy egy kicsit szétnézel majd a környéken? Te jobban ismered Londont, tudod, hová érdemes költözni.

- Persze, szívesen. És miért költöznél inkább ide? - kérdeztem, majd egy hatalmasat kortyoltam az italomba.

- Imádom Manchestert, de London mindig is vonzott. Nagyon szeretek itt lenni. Másabbak az emberek is.. szóval érted. Jobb itt nekem. - magyarázta.

Épp azt beszéltük, hogy milyen lakásra gondol, van-e elképzelése róla, amikor megcsörrent a telefonja.

- Bocsi, most mennem kell. Az unokatestvérem volt. Remélem még találkozunk. - felállt az asztaltól. Ezt a mozdulatsort követtem én is. - Szia. - ölelt meg, majd elment.

Visszaültem a helyemre, és megittam a maradék forrócsokim, közben pedig azon gondolkoztam, mivel kéne elütni a délutánom. Hisz még csak 4 óra lesz, és nem akarok még haza menni. Lehet meg kéne látogatni Nicket. Igen, azt hiszem ez a legjobb ötlet. Legutóbb, amikor ott ültem a sírjánál, olyan megnyugtató volt. Mintha ott lett volna velem. Talán így is volt.. nem tudom.

Szerencsére most egyszerűen bejutottam, nem kellett kerítést másznom. Útközben vettem virágot, és miután azt friss vízbe helyeztem, helyet foglaltam. A szavak csak úgy ömlöttek belőlem, mindent elmeséltem neki erről a pszichológusos ügyről, a Lisa-s beszélgetésről, a szüleimről. Még azt is elmondtam, mit festettem délután. Észre sem vettem a nagy mesélésben, hogy egyre kevesebben vannak a temetőben, mindenki hazaindult, hisz elkezdett sötétedni. Úgy terveztem, én még maradok egy kicsit, nem érdekelt a sötét. Mindig is félős gyerek voltam, a sötétség és a szellemek nem voltak a jó barátaim. De most nem féltem. Na jó, talán egy picit.. kb. percenként néztem körbe, hogy valaki nincs-e itt.. Már épp kezdtem megnyugodni, amikor valami furcsa zajt hallottam a hátam mögül. Mintha léptek lettek volna, majd olyan volt, mintha valaki a bokorba bújna.

Nyugi, csak képzelted. Nincs itt semmi.. Mégis mi lehetne? A hallottak biztos nem.. - nyugtattam magam. - Na jó, nézz hátra.. gyerünk Bianca. De mi van ha meglátok valakit? Nem, nem merek megfordulni. - a gondolataim csak úgy cikáztak, már azt sem tudtam mit higgyek. Végül megfordultam, de semmit nem láttam.

Úgy döntöttem, itt az ideje, hogy menjek. De nem igazán mertem mozdulni. Veletek fordult már elő, hogy annyira féltetek, hogy szinte lefagytatok? Na, pont ez volt velem is. Végül mégis csak erőt szedtem magamon, és futni kezdtem a kijárat felé. Már a kapunál jártam, amikor hirtelen megtorpantam, és hátranéztem.. kár volt. Egy furcsa, árny szerű alak sétált el, majd az egyik fánál eltűnt.

- Úristen. - suttogtam magamnak. Vettem egy mély levegőt, hogy lenyugodjak, majd miután ez megtörtént, visszafordultam, de előttem állt egy férfi. Egy hangos sikoly hagyta el a szám. Fogalmam sem volt, mit tegyek. A szívem a torkomban dobogott, a szám kiszáradt, levegőt alig kaptam. Menekülni akartam, de az egyetlen szabad utamat a temetőből elállta a magas alak.