2. fejezet

 Hey :) Itt a 2. fejezet, amint láthatjátok.

Örülnék 1-2 kommentnek, és pár feliratkozónak.. de akár pipálhattok is.:) A fejezetek gyakoriságáról annyit, hogy csak rajtatok múlik, mikor hozom. Ha azt látom, hogy érdeklődtök a blog iránt, akkor pár napon belül is hozhatom az új részt, viszont ha kevés visszajelzést kapok, akkor 1 hét múlva érkezem. Nem szabok kommenthatárt, mert ez hülyeség, de szeretném látni, hogy érdekel-e titeket ez az egész. Nekem kell az a plusz biztatás az íráshoz.. az, hogy lássam, szeretitek az írásom.

Na de nem húzom az időt. Jó olvasást! Szasza xx

- Nagyon szépen gyógyul - nézett fel a papírjai közül az orvos. - Ha holnapig nem jelentkezik semmi panasz, hazamehet. - mondta, mire kissé megörültem. Ideje már, hogy hazamenjek.. elég volt ezt a 4 napot túlélnem.

- Szia kicsim. - jött be anya nem sokkal később. Őt követte az öcsém, majd apa. - Most mondta a jó hírt az orvos - bizonyára a hazaengedésről beszél.

- Aha, tök jó. - mosolyodtam el halványan.

Kicsit még beszélgettünk, próbáltak egy kicsit megmosolyogtatni - nem sok sikerrel - majd haza is mentek. Nagyon hálás vagyok nekik, amiért minden nap bejárnak. Van úgy, hogy egy nap többször is. Tudom, hogy nem vagyok mostanában valami jó társaság, rend szerint csak csendben bámulok magam elé, és csak néha reagálok a hallottakra. De őket ez nem zavarja. Csak próbálnak velem kedvesek lenni. A barátaim is sokat látogatnak, és párszor már Nick szülei is voltak bent. Szörnyű rájuk nézni. Bennük nekem kell tartani a lelket. Nagyon szerették őt, és talán nekik még nehezebb, mint nekem. Úgy segítenék nekik, de egyszerűen nem tudok. Még magamon se, nemhogy máson.

Még mindig felfoghatatlan számomra mindaz, ami történt. Kiderült, hogy egy ittas férfi hajtott belénk, és azért történt minden. És az a szemétláda csak 3 évet kapott. Ő leüli a 3 évét, és utána szabad, viszont miatta meghalt egy ember.. és ő már soha nem jöhet vissza. Egy családot tett tönkre. És engem is. Miért nem ő bűnhődik? Miért Nicknek kellett meghalni?

Egy könnycsepp csordult le az arcomon.

- Szedd össze magad. - ismételgettem magamnak. Nem szeretek gyengének látszani.. épp ezért gyakoriak az átsírt éjszakák. Igaz, nem egyedül vagyok a kórteremben, de tudom, hogy Lisa alszik olyankor - mint a többi normális ember - ezért nem lát. Szerencsére most sincs itt, ezért nem látja a gyengeségem.

***

Kora este értem vissza a sétámból. Szeretek kimenni a szabadba egy kicsit. Tele van a kórház udvara hatalmas fákkal, és padokkal. Ilyenkor egy kicsit megnyugszom.

- Azt hittem már elvesztél. - nézett fel a könyvéből Lisa, amikor visszaértem.

- Csak sétáltam egy kicsit. Mit olvasol?

- Valami vámpíros könyv. - rántott vállat, majd lerakta a könyvet. - Történt valami érdekes?

- Semmi. Holnap mehetek haza. - mondtam, miközben lehámoztam magamról a cipőt.

- De jó. - mosolyodott el Lisa. - Én csak holnap után. Bianca ?! - kérdőn néztem rá. - Azért ugye tartani fogjuk a kapcsolatot? - kérdezte, mire egy mosoly jelent meg az arcomon.

- Mindenképp. Várj, megadom a számom.

Nagyon kedves lány Lisa. Manchesterben lakik, de a tavaszi szünetet Londonban tölti az unokatestvéreinél. Mondjuk a lépcsőről lezúgást nem tervezte bele a szünetébe, de azt mondta, hogy így legalább megismert engem. Nagy vonalakban én is elmeséltem neki, miért is vagyok itt. Nagyon megértő volt, azt mondta, bármiben tud, segít nekem. Aranyos.

***

- Mindened be van csomagolva? - kérdezte apa, mire csak egy bólintással válaszoltam.

Odamentem a szobatársamhoz, és szorosan megöleltem.

- Szia Lisa. Akkor majd hívlak. - mondtam, majd elengedtem szorító ölelésemből. Tényleg hiányozni fog. 4 nap alatt többet segített nekem, mint bárki más. Olyan mintha már évek óta ismernénk egymást.

Még utoljára visszafordultam, intettem neki, majd bezártam az ajtót. Egy élmény volt úgy menni a hosszú, fehér folyosón, hogy tudtam, már nem kell itt maradnom. Intettem pár nővérnek, majd a lifthez léptünk. A gyomrom görcsbe rándult, még a víz is levert. Egyszer, még 14 éves koromban bent ragadtunk, és azóta csak akkor utazom a felvonóval,  ha nagyon muszáj.. mint most. Ilyen állapotban még nem lépcsőzhetek 5 emeletet. Alig értünk be, rögtön megcéloztam a sarkot, és becsukott szemmel, kapaszkodva vártam, hogy leérjünk. Megkönnyebbülten léptem ki a földszintre.
A friss levegő jólesően csapott meg. Tökéletes idő volt. Nem volt sem túl hideg, sem túl meleg. pont jó.. ám a kedvem hamar alább hagyott, amikor megláttam a kocsinkat. A szívem összeszorult, ahogy újra lepergett előttem az a nap minden egyes képkockája. Bambán néztem az autóra, és közben az járt a fejemben, hogy én soha többet nem fogok kocsiba ülni.. soha. Nem akarok még egy ilyen helyzetet átélni.

- Kicsim, minden rendben? - simított végig a hátamon anya. Csak ekkor vettem észre, hogy könnyezek.

- Azt hiszem. De én nem szeretnék beülni. Inkább gyalog megyek. - szipogtam.

- Nem kell félned Bianca, nem lesz semmi baj. - ölelt át.

- Óvatosan fogok vezetni, ígérem. Na gyere.. - szólalt meg apa is.

- Nem szeretnék beülni. Megyek gyalog. - mondtam, majd hátat fordítottam, és elindultam.

Nem kellett sok idő, anya is csatlakozott hozzám, ezért ketten sétáltunk szótlanul.

- Tudom, hogy most milyen nehéz, és azt is megértem, hogy nem akarsz újra gépkocsiba ülni, de egyszer muszáj lesz. Le kell győzni a félelmed.

- Dehogy érted te meg. - megálltam, ahogy anya is tette. Egymással szemben álltunk.. döbbenten nézett felém. - Addig nem fogod megérteni, amíg nem fogsz karambolozni, és beszorulni abba a nyamvadt kocsiba. Majd akkor megérted, amikor látod azt a személyt, akit a legjobban szeretsz melletted ülni, úgy hogy nem tudod életben van-e még. Majd akkor mondd nekem mindezt, amikor ott ülsz, és várod a mentőket, hogy végre kiérjenek, és megmentsék őt. - fakadtam ki. Könnyeim záporoztak, eláztatva ezzel az egész arcom. Pár másodperc múlva anyának is kibuggyant az első könnycsepp. - Sajnálom. - motyogtam. - Én nem aka.. - kezdtem bele, de ő megállított, majd szorosan megölelt. Az emberek furcsán nézve kerültek ki minket.. nem tudták mire vélni, hogy 2 nő sír a járda közepén, ölelkezve. - Annyira sajnálom, anya. - zokogtam a nyakába.

- Tudom, kicsim, nem haragszom. - puha keze a hátamon járt le-fel, ezzel is nyugtatva engem. Azt hiszem, csak ez hiányzott. Anya szerető ölelése. - Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem, amiért nem éreztem át a helyzetedet.

- Felejtsük el ezt az egészet, jó? - távolodtam el tőle, és megtöröltem a szemeim. Bólintott egyet, majd tovább folytattuk utunkat.

- Bianca.. - törte meg a csendet. - Holnap lesz a temetés.. eljössz? Mert nem muszáj, biztos mindenki megérti, hogy ilyen állapotban nem szeretnél ott lenni. Tudjuk, milyen nehéz ez.

Sóhajtottam egy nagyot, majd válaszoltam.

- Ezt a kérdést meg sem hallottam. Ott leszek. - mondtam határozottan, bár belül egyáltalán nem voltam az. Fontolgattam, amit anya mondott. Biztos vagyok benne, hogy elsírnám magam mindenki szeme láttára.. és mint már mondtam, nem szeretek mások előtt gyenge lenni. Ez a mostani is csak egy kis botlás volt..többet nem fog előfordulni. Nem akarom, hogy sajnáljanak. Nem kérek belőle. Szóval lehet nem kéne ott lennem.. majd elmegyek, amikor csak én leszek ott. És ő.

***

Csendben hallgattam az ágyamból az eső halk kopogását, miközben vártam, hogy anyáék megérkezzenek a temetésről. Úgy látszik még az égiek is megsiratják őt. Remek ember volt, nem is csodálom.. mindenkinek hiányzik. De tudom, hogy mindig itt lesz velem. Ő lesz az én angyalom, aki vigyáz rám, és én cserébe sosem felejtem el.

Ajtócsapódásra lettem figyelmes, azért lassan leballagtam a lépcsőn, egyenesen a nappaliba. Apáék érkeztek meg. Azt mondták, nagyon gyönyörű, és megható volt a gyászszertartás, és Nick szülei azt üzenik, bármikor szükségem van társaságra, rájuk számíthatok. És mindenképp maradjak erős, és mosolygós, mert ő is ezt szeretné. Próbálkozok majd..

- Szóval szép volt. - mosolyogtam erőltetetten, de éreztem, hogy mindjárt elsírom magam. - Én most visszamegyek. - mutattam fel az emeletre, majd felcsoszogtam a szobámba.

Megbántam, hogy nem mentem el, hisz még csak elbúcsúzni sem tudtam tőle. De ma este mindenképp meglátogatom. Csak előtte kicsit össze kéne szednem magam, mert olyan vagyok mint egy zombi. Kócos haj, kialvatlan, piros szemek, sápadt arc.. manapság ezt látom, ha a tükörbe nézek. Szép összhatás.

A szekrényemhez mentem, és elővettem egy törölközőt, fehérneműt, egy fekete farmert,és egy egyszerű pólót, majd a fürdőt céloztam meg.

Már csak a hajam volt hátra, és indulhattam is. Gyorsan lófarokba fogtam, felhúztam a Converse-em, levettem a fogasról a fekete bőrdzsekim, és elindultam. Gyors léptekkel közelítettem meg a temető bejáratát. Mindig is utáltam ide járni, a hideg rázott, akárhányszor itt voltam. És most egyedül vagyok, este, vak sötétben..

- Ouh, baszd meg. - szitkozódtam csendben, miközben az óriási kaput rángattam. Eszembe nem jutott volna, hogy 8-kor zárnak. Vettem egy mély levegőt, és felmásztam rá. Apró lépésekkel feljutottam a tetejére.. már csak le kéne másznom valahogy. - Csak ne nézz le, ne nézz le - ismételgettem magamnak. Megfordultam, és a jobb lábammal megindultam lefelé. Egész jól ment, egészen addig, amíg meg nem csúszott a lábam, és hátsóra nem estem. - Aucs.. elvileg pihentetnem kéne a sérüléseim, nem újakat szerezni. - motyogtam. Felálltam, majd leporoltam magam.

Észlény, megkérdezhetted volna, merre is van a sírja. - gondoltam magamba. Már vagy 1 órája bolyongtam a lelkek világában, hasztalanul. Fogalmam sem volt, hol van Nick. A telefonommal világítottam meg minden egyes sírt, míg végül megtaláltam, amit kerestem.

Leültem a sírra, majd egy mély levegő után belekezdtem a mondandómba...