4. fejezet

 Heyy! Mivel ilyen cukorpofik vagytok, és kaptam 4 kommentet is,  és +3 feliratkozót, itt a 4. rész. Kicsit rövid lett, és unalmas, de azért, mert a következő rész már másabb lesz, mint ezek voltak. Ott lesz egy óriási mérföldkő. 

Remélem ehhez a részhez is kapok azért pár komit, és pipát :)

Na nem untatlak titeket tovább, jó olvasást! Szasza Xx

.. és nem tudom mennyire vártátok már, ebben feltűnik végre az egyik tag egy kis időre :)

- Sötétedés után, egyedül a temetőben? Jobban meggondolnám, kislány. - mondta egy furcsa mosollyal, majd kikerült, és elment. Ijesztő alak volt. Volt benne valami természet feletti. Utána néztem, de már nem találtam sehol. Szemeim tágra nyíltak a meglepődöttségtől. Hova a fenébe tűnhetett pár másodperc alatt?

A légzésem még mindig szapora volt, és ez a furcsa pasas csak még jobban megrémített. Kimentem a kapun, ami ugyan még nyitva volt, de biztos voltam benne, hogy már nem igazán jön ide ma senki. A forgalmas utcára kiérve egyre jobban lenyugodtam. Próbáltam a lehető legésszerűbb magyarázatot kitalálni erre az egészre, amit láttam, de nem ment. Fogalmam sincs, mi volt ez.

Lehet csak képzelődtem.. de hát a hangja még mindig itt cseng a fejemben. Annyira valósághű volt az egész..de szellem nem lehetett, sem semmiféle természetfeletti lény. Biztos képzelődöm. Talán mégis csak jól jönne az a pszichológus.

London sosem volt a kitűnő időjárásól híres, és egy tavaszi este sosem meleg..sőt. Mondjuk gondolhattam volna erre, mielőtt eljövök egy pólóba. A hideg szél hamar átjárta az egész testem, ezért egyre szaporábban lépkedtem a megvilágított járdán. Hirtelen a telefonom hangos csörgése ütötte meg a fülem. Bal zsebemből előhalásztam a készüléket, és megnéztem, ki hív. Ismeretlen szám volt.. kicsit hezitáltam, majd végül felvettem.

- Szia - szólalt meg rögtön a vonal másik végén lévő személy.

- Öhm.. szia?! - köszöntem bizonytalanul. Nem volt ismerős a hang.

- Én vagyok az.. - ki azaz én? - Nem igaz, hogy nem ismered fel a hangom.. Zayn vagyok.

- Ohh.. - nyugodtam meg. - Mi újság?

- Semmi érdekes. Mondani szeretnék neked valamit, vagyis inkább kérdezni.. vagyis egyszerre mindkettőt..

- Zayn, nyögd már ki..

- Mindegy.. előtte meg akartam kérdezni, hogy vagy.. szóval hogy vagy?

- Mennyit ittál? Amúgy fogjuk rá, jól vagyok.

- Semennyit.. na jó, egy kicsit. Ennek örülök. Majd hazamegyek, és felvidítalak.

- Rendben. - mosolyodtam el. - De mit akartál kérdezni.. vagy mondani?

- Ja igen. Megtaláltam a tökéletes helyet a 19. szülinapodra. Ide szervezzük majd a partidat. Van egy nagy tó, egy hatalmas faház.. csocsóasztal, minden van itt. És még a szomszédok miatt sem kell aggódnunk, mert a közelben senki sincs.

- De nekem nem lesz bulim. Egyedül leszek, otthon.

- Miért? - kérdezte elszomorodva.

- Mert nem akarok szervezkedni.. nincs ahhoz kedvem. Meg semmihez. - magyaráztam, miközben próbáltam arra koncentrálni, hogy ne menjek neki senkinek. Miért van ekkora nyüzsgés még ilyenkor is?

- Akkor megszervezem én. - ötletelt.

- Nem! Zayn, ne szervezz semmit! - mondtam határozottan.

- Jó rendben. De most le kell tennem, mert a sráco.. - már csak néhány férfi hangot hallottam, nevetést, aztán megszakadtunk. Ezek szerint nagyon jól érezhetik magukat. Még gyorsan lecsekkoltam az időt, és visszasüllyesztettem a mobilt a helyére.

Igazából örültem, hogy Zayn ennyire figyelmes volt, és még az 5 napos ivászatos kiruccanásán is én jutottam az eszébe, de tényleg nem szeretnék semmit. Amúgy meg, még majdnem 3 hónap van a szülinapomig, nem értem hova siet. Bár őt ismerve már a 18. születésnapomon azon agyalt, mit kéne csinálni a 19-en. De pont ezért a legjobb barátom már 12 éve. Na erre mondják, hogy nem létezik fiú-lány barátság. Igenis van.. hisz ennyi idő után még nem estünk abba a csapdába, hogy az egyikünk beleszeretett volna a másikba. Neki van barátnője, és nekem is volt barátom.. persze ezzel nem azt mondom, hogy csúnya, mert ez egyáltalán nem igaz. De ő nekem inkább a bátyám. Nem tudnék rá úgy tekinteni.

 ***

- Bianca, elfogunk késni! - kiabált fel az emeletre apa. - Siess!

Szemet forgatva indultam meg az ajtó felé, de előtte még egy pillantást vetettem a tükörbe. Még mindig úgy nézek ki, mint egy zombi, hisz éjjelente csak sírok, de ez van.. ha valakinek nem tetszem, ne nézzen rám. Nagyot sóhajtva hagytam el a szobám, és lebaktattam a nappaliba. 

- Mehetünk? - kérdeztem, miközben magamra húztam a cipőm. 

- Persze, egy pillanat. - szólalt meg anya.

- Mikor indulunk? - kérdeztem meg 10 perc után. Az előszobában álltam, a falnak támaszkodva, és a körmeimet vizslattam. - Az előbb ti izéltetek, hogy siessek, most meg rátok kell várni. 

- Azonnal indulunk, csak megvárjuk Clarkot.

- Claaaaaaaaaaaaaaaaaaaaark! - kiabáltam el magam. - Siess!

Miután az öcsém is összeszedte minden játékát, amit vinni akart a haverjához, végre elindulhattunk. Na nem mintha ennyire örülnék, hogy pszichológushoz kell mennem, csak túl szeretnék esni az egészen. Már megvan a tökéletes tervem mára. Ettől majd biztos falra mászik a pszichomókus és anyáék is.. és akkor többet nem csinálnak ilyet a beleegyezésem nélkül. Amúgy a autós ügy még mindig megvan nálam, ezért én anyával busszal mentem, apa és az öcsém pedig a kocsival. Nem mintha a buszban nem lenne gyomorgörcsöm, de mégis másabb az egész. És persze London túl nagy ahhoz, hogy mindenhova gyalog menjek. Kocsiba meg nem ülök, ezért maradt a busz és a metró.

- Mindent mondj majd el neki, és ha kérdez, válaszolj. - nézett rám anya.. Mintha csak tudná, hogy készülök valamire.

Elemeltem a tekintetem az elém táruló városról, és anyára néztem.

- Oké. - mondtam, majd visszafordultam az ablakhoz.

***

 - Jó napot, Caroline vagyok. - fogott velem kezet a nő. Hosszú, barna haja bal oldalra volt feltűzve, és ha szembe jött volna velem az utcán, azt hittem volna róla, hogy egy rossz titkárnő. - Biztosan te vagy Bianca. Kérlek, foglalj helyet ott. - mutatott egy fekete kanapéra. - Beszéltem a szüleiddel, ők nagy vonalakban elmesélték miért vagy itt, és mi történt, de szeretném megtudni, te hogyan élted át mindezt. Mindent mondj el, részletesen.

Nem voltam hajlandó megszólalni. Nem érdekelt az egész, én tudtam hogy nincs bajom, és nekem ez elég volt. Szemeit nem vette le rólam, kíváncsian figyelt, és várta, mikor kezdem el a mondandóm. Végül 5-6 perc csend után megszólalt.

- Nem kell félned, beszélj nyugodtan. - erre elővettem a telefonom, és nyomkodni kezdtem. Mivel wifi is volt, én elszórakoztattam magam, viszont a dilidoki feje már vörösen izzott. Szimpatikus lehetek neki. - Na jó, megyek és beszélek a szüleiddel. - mondta, majd kiviharzott.

Nem hallottam mindent, de azt tisztán értettem, hogy direkt nem szólalok meg, és még élvezem is, ezért többet ne hozzanak engem ide. Na, úgy látszik mégiscsak elértem, amit akartam. Önelégülten mentem ki a folyosóra, anyáékhoz.

- Mehetünk? - kérdeztem, mintha minden simán ment volna odabent.

- Bianca, mi ütött beléd? Megbeszéltük, hogy beszélni fogsz, és elmondod a panaszaid.

- Anya, nekem nincsenek panaszaim! Ha lesz valami bajom, majd megoldom. És így legalább rájöttetek, hogy nélkülem ne hozzatok ilyen döntéseket. Pár hónap, és betöltöm a 19-et. Csak eltudom dönteni, mi a jó nekem. - fakadtam ki.

- Mi csak segíteni akarunk neked, mert ez egyedül nem megy neked. De te nem vagy hajlandó beszélni senkivel erről, csak magadba fojtod. Ez nem megoldás. Hisz az ember társas lény. Azért vagyunk, hogy megbeszéld velünk.

- De anya.. én nem ilyen vagyok. És ezzel tudod mit értek el? Hogy még kevesebbet beszéljek az érzéseimről. Csak hagyjatok békén, oké? - azzal otthagytam őket.

Kitoltam az óriási ajtót, majd kiléptem az épületből, ahova nagyon remélem, soha többet nem jövök vissza. Nem tudtam, hova megyek, de lábaim mintha tudták volna, olyan gyorsan és határozottan lépkedtek.
Miért kellett ezt csinálniuk? - hajtogatta az elmém. - Igazából ezzel nem segítettek, csak csalódtam bennük, és így tényleg nem fogok nekik az érzéseimről beszélni. Nem is értem miért mondják, hogy magamba fojtom.. ez nem igaz. Ha egy kicsit is figyelnének rám, tudnák, hogy ott van nekem Lisa és Zayn. Az meg, hogy sokat vagyok egyedül csak egy dolog. Komolyan, néha olyan jó lenne megállítani az egész életet, és kiszállni belőle. Vagy felkelni, és  rájönni, hogy az egész csak egy rossz rémálom volt. Lassan minden felfordul körülöttem, én meg ott állok középen, és nézem, ahogy összeomlik az életem.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, már a temető bejáratánál állok. Szóval itt vagyok, megint. Az a furcsa férfi, akivel tegnapelőtt találkoztam, még mindig nem ment ki a fejemből, de reméltem, hogy ma nem látom.. hisz nappal van. Kis hezitálás után végül beléptem az óriási kapun, ami elválasztotta az emberek, és a lelkek világát.