1 fejezet

 Hello mindenki!:) Meghoztam az első fejezetet.

Remélem elnyeri majd a tetszéseteket, és esetleg írtok pár szót - vagy akár regényt - a történetről. Előre szólok, hogy negatív kritikát is elfogadok, de szeretném, hogy ezt kulturáltan közöld velem, és ne úgy, mint egy vadállat. De ha esetleg nincs kedvetek kommentelni, pipáljatok :) Nekem mindegy, csak tudassátok velem, hogy tetszik-e vagy sem.

El sem tudom mondani, mennyire örültem, hogy az ismertető után már lett egy feliratkozóm. Köszönöm ♥ Remélem ettől csak több lesz :)

Erről még csak annyit, hogy nem lett valami nagyon hosszú, de ettől csak hosszabbak lesznek.

Na nem is húzom az időt, íme az első fejezet. Jó olvasást !xx

- Lassíts! - nevettem fel.

- Ohh, csak nem fél a kis Bianca? - nevetett fel Nick is.

- Bocs, hogy nem szeretnék meghalni.

- Amíg mellettem vagy, nem történhet ilyesmi. Nem hagynám. - nézett rám. Elmosolyodtam, majd egy gyors puszit nyomtam a szájára.

Ez a nap is sikerülhetett volna jobban. 2 éve vagyunk együtt, és ezt ünnepeltük. Vagyis hogy pontosítsak, 2 éve és 1 hete, de csak most tudtuk megünnepelni. Már reggel eljött értem, és elvitt piknikezni a közeli parkba. Sétáltunk, fagyiztunk, majd beültünk a moziba egy filmre. Utána bowlingoztunk, majd hazavitt egy kis időre. Fogalmam sem volt mire készül, ezért majd szétvetett a kíváncsiság. Nem sokkal később már ott is volt értem, és egy hosszú kocsikázás után egy tóhoz vitt, aminek partját gyertyák, hangulatlámpák, és szebbnél szebb dolgok díszítették. Egy álomvilágba csöppentem.

Amikor elkezdtünk randizni, mindenki azt hitte, hogy sima gyerekszerelem, pedig ez több annál. Ma már senki sem kételkedik efelől. A szüleink is kedvelik egymást, és az öcsém is nagyon imádja Nicket. El sem tudnám képzelni az életem nélküle.

Eleinte nem volt minden ilyen zökkenőmentes. Sőt.. a világon minden dolog közénk állt, ami csak tudott..szülők, barátok, pletykák.Sokat szenvedtünk ezért a kapcsolatért, de azt hiszem megérte.. Semmi nem választhat el tőle. Amikor vele vagyok, egyszerűen csak.. megszűnik minden. Csak ő van, és én.

- Min gondolkozol ennyire? - nézett egy pillanatra felém, majd újra az utat kezdte pásztázni.

- Ja, semmin. Csak kettőnkön.

- És, mire jutottál? - kérdezte kíváncsian.

- Hmm.. arra, hogy szeretlek. - mondtam. Felém fordult, és megsimította az arcom. Jóleső bizsergés járta végig a testem. Mindig ez volt, ha megérintett. Finom ujjai végigsiklottak a bőrömön.

- Én is szeretlek. - suttogta, miközben arca felém közeledett. Ajkai már súrolták az enyémet, amikor egy óriási fény terítette be az egész kocsit. Egy hangos dudaszó, egy óriási fékezés, majd egy hangos puffanás..

Mindenem sajgott. Lassan kinyitottam a szemem, és sokkolt, amit láttam. A kocsink egy árokban, az eleje szinte összepréselődött.. mi meg ott vagyunk benne, beszorulva. Magam mellé pillantottam, Nickre, de ő nem adott életjelet.

- Nick! Ébredj.. - próbáltam kiszabadítani az egyik kezem. Mikor végre sikerült, kicsit megböktem a vállát. - Nick, ébredj fel.. kérlek. - hangom gyenge volt, és remegett. Féltem. Az első könnycsepp is megjelent. Lustán csorgott le, végig az arcomon.. aztán követte őt több száz másik is.

Mindenem fájt, de muszáj volt kimásznom. Nehezen, de sikerült kikötnöm magam, majd kijutnom. Éreztem, hogy a fejem vérzik, és a mellkasom is iszonyatosan fáj, de most ez volt a legkisebb gondom. Nicknek komoly baja volt, és csak az számított most, hogy egy orvos lássa. Előkotortam a telefonom. Legalább ez megúszta pár karcolással. Bepötyögtem a mentők számát, és elmeséltem nekik mindent.

Hosszú óráknak tűnt az a néhány perc, amíg kiértek a mentősök. Kétségbeesetten próbáltam gondolkozni, hogy mégis mit kéne tennem.. talán ki kéne szednem Nicket? De tudom, hogy azt ilyenkor tilos, mert további sérüléseket is okozhatok. De nem bírok várni. Tudni akarom, hogy hogy van. Könnyeim még mindig záporoztak, egyrészt az el nem múló fájdalmaktól, másrészt miatta. Belehalok, ha lesz valami baja. Ő a valaha volt legjobb dolog, amit megkaphattam.

Hangos sziréna csapta meg a füleim. Végre..

Egy pasas jött oda mellém, majd megjelent egy újabb. Bevittek a kocsiba, és vizsgálni kezdtek.

- Fejeden vagy egy kisebb zúzódás, az egyik bordád eltört, és a jobb kezed is zúzódva van. Meg néhány kisebb-nagyobb karcolás a lábaidon, kezeiden. - sorolta a férfi.

- Megtudhatnám hogy van Nick? - kérdeztem félve.

- A fiú, akivel utaztál, igaz? - kérdezte, mire bólintottam. Kissé hátrahajolt, hogy kilásson. Sóhajtott egyet, majd újra rám koncentrált. - Azt hiszem, épp most próbálják újraéleszteni. - mondta.

Szemembe újra könnyek gyűltek.

- Nyugodj meg. - simított végig a bal karomon. - Felhívtuk a szüleiteket, nemsokára itt lesznek.

Igaza volt. Nem telt bele 5 perc, és már itt is voltak. Anya sírva rohant oda hozzám.

- Kicsim! Istenem, annyira aggódtam.

- Anya, én jól vagyok. De Nick.. - a hangom elcsuklott.

- Rendbe fog jönni. - küldött felém egy biztató mosolyt.

Kis idő múlva újra megjelent az orvos, majd anyával kezdett el beszélgetni az állapotomról. Közölte, hogy muszáj bevinniük a kórházba, további kivizsgálásokra.

Azt mondták, még 1 hétig mindenképp bent kell maradjak a bordám miatt, de még utána is pihennem kell egy kis ideig. De most nem érdekelt a saját nyomorultságom. Csak azt akartam tudni, mi van Nickkel.

 A kórteremben feküdtem, és anyáékra vártam, akik lementek kávéért. Már vagy 4 órája el sem mozdultak mellőlem, hiába mondtam nekik, hogy jól vagyok, és hazamehetnek, nem hallgattak rám. Egyedül apa ugrott haza pár cuccomért.

- Nem tudjátok, mi van Nickkel? - kérdeztem, amikor visszaértek. Aggódva néztek egymásra, majd újra rám szegezték tekintetüket. Tudtam, hogy baj van.

- Kicsim.. - kezdett bele anya. Hangja sajnálattal volt tele. - Az orvosok mindent megpróbáltak, de sajnos már nem tudták megmenteni. - mondta ki, mire azt hiszem, én is meghaltam. Könnyeim arcomat kezdték áztatni.

Minden megszűnt körülöttem. Csak én voltam, és a tudat, hogy ő már nincs többé. Védelmező karjai  többé nem fognak átölelni, csókja többé nem édesíti ajkaim, nevetése többé nem dobja fel a legrosszabb napjaim. Már sosem fogunk veszekedni, majd 10 perc múlva kibékülni, többé nem puszil bele a hajamba, hogy megnyugtasson. Nem lesz itt, hogy letörölje a könnyeim, és kezei már sohasem fogják érinteni az enyéim. Többé már nem fogunk együtt bőrig ázni, és totál idiótát csinálva magunkból röhögni az utca közepén. Többé nem lesz mi. Csak én.

- Azt hiszem, most magadra hagyunk egy kicsit. - hallottam anya hangját. Képtelem voltam rá reagálni. Csak bámultam magam elé, és sírtam.

Összetörtem. Összetört a világom. Egy részem meghalt, és ez sosem fog újjászületni. Ezek az érzések nem jönnek vissza soha. Nem fogok újra szerelembe esni.