12. fejezet

 Halihóóó! Nagyoooooooon hosszas késés után itt a legújabb fejezet. Nem tudom mi lesz a blog sorsa, talán megszáll az ihletmanó ( és az időmanó ) és 24 órás írásba kezdek majd, de ha nem így lesz, lehet befejezem. Kíváncsi leszek, hogy ennyi kihagyás után mennyi komment, illetve pipa lesz, remélem, azért még akad 1-2 olvasó. 
( helyesírási hibákért elnézést kérek, később korrigálom őket )

Jó olvasást! Xx


- Félsz, mi? - nem mutatta, de tudtam, hogy belül örül, hisz igaza lett.

- Izé.. nem, csak. Na jó, talán egy kicsit. De ez a te hibád. Elsőnek rám ijesztettél, utána meg ilyen filmet nézetsz velem. Gonosz vagy.

- Tényleg, az én hibám, kérlek ne bánts. - emelte fel kezeit védekező állásba, majd lehúzta a cipőjét.

- Pedig bántani akartalak, de most lebuktattál. - húztam félre a szám, mire elmosolyodott, majd kikerülve engem a nappaliba ment.

- És most mit csináljunk? - vágódott le a fekete kanapéra.

- Nem tudom. - húztam meg a vállam, majd mellé vágódtam.

- Nézzünk meg még egy filmet.

- De nem horrort.

- Akkor válassz te. - mondta, mire felálltam, és a dvd-k közt kezdtem válogatni.

- Mivel rám ijesztettél, most megérdemled, hogy szenvedj egy kicsit. - kotortam elő a kedvenc filmem. - Szerelmüüüünk Lapjaiiiiiii! - mondtam boldogan.

- Mivel érdemeltem ezt ki? - fogta a homlokát.

- Ohh, ugyan már, biztos te is romantikus vagy.. ott a szíved legmélyén. - beraktam a filmet a lejátszóba, majd visszamásztam a kanapéra. Fogtam egy fehér párnát, és az ölembe helyeztem. Furcsa szokás volt, de mindig ezt csináltam, amikor filmet néztem.

Alig 10 perc után elmúlt a félelmem, annyira átadtam magam a filmnek. Egyszerűen megunhatatlan, csodálatos, magával ragadó..

Néha oldalra pillantottam, Harryre. Arcáról nem sok mindent tudtam leolvasni, póker arccal ült, és bámulta a képernyőt.

Épp az a jelenet volt, amikor egyik este Allie meglátogatja Noah-t, és palacsintázni kezdenek. Hallottam, hogy Harry mozgolódni kezd mellettem. Megköszörülte a torkát, mire felé fordultam. Pár másodpercig habozott, majd végül kinyögte, hogy megkívánta a palacsintát, és tök buli lenne, ha sütnénk.

- Ez komoly? - nevettem el magam.

Néha tényleg nehezemre esett felfogni, hogy Harry lassan 20 éves lesz. Hisz időnként olyan, mint egy gyerkőc, akire épp vigyáznom kell.

Az előbbi kérdésemre hevesen bólogatott, mire megadóan sóhajtottam egyet. Megállítottam a filmet, majd nehezen, de a konyhába sétáltam, nyomomban a göndörrel. Ellenőriztem, hogy biztos megvan-e minden hozzávaló, majd Harry segítségével minden összetevőt kipakoltam.

- Mivel kezdjük? - kérdezte lelkesen.

- De buzgó valaki. Tessék - toltam elé egy tálat. - Rakd bele a lisztet, a sütőport, egy kicsi sót és a cukrot.

- És miből mennyi kell?

- Ott van leírva. - böktem rá a pulton heverő papírra.

Sajnos kócos barátom aktivitása hamar alább hagyott, és kb. 2 perc után megunta az egészet.

- Tudod mit? Én inkább csak nézlek. - pattant fel a pultra.

- Még hamar meguntad.

- Gondolatban segítek. - mondta, mire elnevettem magam.

- Sokat érek vele, de tényleg. - ironizáltam.

Miután befejeztem a palacsintatészta összeállítását, jöhetett a sütés, amiben már Harry is részt vett. Nagyon sokat nevettem a bénaságán. Szegény egy igazi kétbalkezes. Igazán jól éreztem magam vele, de mint mindig, most is bennem volt az a bizonyos vészfék. És természetesen azt sem tudtam kiverni a fejemből, amit az a furcsa alak mondott nekem. Még most is beleborzongok, ha rá gondolok.

Teljesen belemerültem a gondolataimba, és csak arra lettem figyelmes, hogy Harry kétségbeesetten mondogatja a nevem.

- Mi a baj? - léptem mellé. A tűzhely előtt állt, a palacsintasütővel a kezében.

- Teljesen megégett. - utalt a palacsintára. Nos, nem viccelt. Szinte feketére színeződött a tészta.

- Hamarabb kellett volna megfordítanod. Te kis konyhatündér. - ütögettem meg a vállát elismerően.

- Nem mondtad, mikor fordítsam át. Szóval ez a te hibád.

- Ne fogd rám a bambaságod, mert megjárod. - mondtam, mire Harry felnevetett.

- Megjárom? Mégis mit akarsz csinálni?

- Hát.. - néztem körbe, majd a kezembe vettem egy fakanalat. - Leszúrlak a kardommal. - mondtam komolyan, mire még jobban nevetni kezdett.

- Szerinted hagyom magam? - ő is egy fakanálért nyúlt, és felém nyújtotta. - Na gyerünk.

Olyanok voltunk, mint 2 gyerek. El sem hiszem, hogy képesek voltunk fakanalakkal kardozni. Vele tényleg más volt minden. Úgy éreztem magam a társaságában, mintha újra 10 éves lennék.

Harry kiütötte a kezemből a "kardomat", mire én hátrálni kezdtem, de a pult megakadályozta, hogy tovább menjek. Félig nevetve, félig kétségbeesetten próbáltam kiszabadulni, de nem ment.

- A te időd lejárt. - mondta halál komolyan. Vagyis csak próbálta, mert félpercenként ő is elröhögte magát. - Mi az utolsó szavad?

- Megjöttek anyáék.

- Furcsábbat nem is mondhattál volna a halálod előtt.

- Nem, nem. Komolyan beszélek. Mintha a mi kocsinkat hallottam volna leparkolni. - löktem el magam a pulttól, majd Harryt kikerülve az óriási ablakhoz siettem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy ők értek haza. - Harry, azonnal el kell tűnnöd.

Az előszobába siettem, majd a közeledő Harryhez dobtam a cipőit.

- Bocsi. - nyögtem, de időt sem hagyva neki az önsajnáltatásra, az emelet felé kezdtem lökdösni. - Szépen megvársz a szobámban, oké? - alig fejeztem be, már nyílt is a bejárati ajtó. - Menj már.

Zavartan álltam a nappali közepén, amikor anyáék beléptek oda. Bénán rájuk mosolyogtam, majd pár másodperc után végre megtudtam szólalni, és megkérdeztem, milyen is volt a bál.

- Egész jó. - felelt anya.

- Felviszem Clarkot a szobájába. - indult fel apa az emeletre, öcsémmel a karjaiban.

- Nem tudod kié az a fekete kocsi a házunk előtt? - kérdezte anya. Basszus, a kocsiról meg is feledkeztem.

- Nem. Fogalmam sincs. - sosem tudtam jól hazudni, de úgy tűnik anya elhitte. Vagy csak észrevette a mocskot a konyhában. Azt hiszem, az utolsó lesz a nyerő.

- Ez mégis mi?

- Hát izé.. csak megkívántam a palacsintát, és gondoltam sütögetek egy kicsit, amíg haza nem értek.  

Láttam anyán, hogy nem hiszi el, hisz tudja, hogyha sütök, nincs ekkora kupi. Meg ahogy már említettem, béna hazudozó voltam mindig is.

Idegesen álltam egyik lábamról a másikra, amíg anya kereste a szavakat. Szerintem nem igazán tudott erre semmit mondani. Vagy csak nem akart. A körmeimet kezdtem piszkálni, zavart a kialakult csend. Pár másodperc múlva anyára emeltem a tekintetem, aki szúrós szemmel méregetett. 

- Nem hiszek neked. 

Harry szemszöge 

 Ez nem Bianca. - az első gondolatom ez volt, amikor beléptem a szobába. Halványsárga falak, tele színes díszekkel, égőkkel és képekkel. Mintha nem is ő lenne. Valahogy nem ilyennek képzeltem az ő hálóját. A szoba egyik sarkában egy festőállvány díszelgett, rajta egy félig befejezett képpel. Mellette egy kis asztalon színes festékek pompáztak, rengeteg ecsettel. Nem is tudtam, hogy szeret festeni. Az ablak előtt volt egy íróasztal, amin a laptop, pár könyv, tolltartó és rengetek apróság hevert. A falon lévő fotókhoz léptem. A régebbi fényképeken jót nevettem, főleg amelyiken Zayn is rajta volt. Voltak még családos képek, olyanok is, amin Lisa van, és volt nagyon sok, amin egy sráccal van. Elképzelésem se volt, ki lehet ő. Lehet csak egy régi szerelme.. de akkor miért van még ennyi kép kirakva? Talán még most is járnak. 

Ne találgass, majd rákérdezel. - súgta a fejemben lévő hang. 

Leültem az ágy szélére, és háttal ráfeküdtem. Elég fáradt voltam már, hisz a kismutató lassan a ketteshez ért.

- Ne aludj. - nevetett Bianca. Lassan felnyitottam a szemeim, és vele találtam szembe magam. Komolyan elaludtam volna? 

- Nem aludtam. - ültem fel. - Csak egy kicsit. 

Bianca szemszöge 

 Aranyos volt, ahogy még félig aludva beszélt. Igazán cuki az ébredős hangjával. 

Na jó Bianca, elég ebből. - parancsoltam magamra.

- Azt hiszem haza kéne menned. - mondtam, mire ő csukott szemmel bólintott egyet, majd visszaesett az ágyamra. Sóhajtottam egyet, majd újra megpróbáltam felébreszteni. 

- Még egy kicsit. - dünnyögte. 

Olyan volt, mint egy gyerek.. ismét. Ütögettem, ráztam, beszéltem neki, de semmi. Aztán kitaláltam valamit. A festősarokhoz léptem, majd fogtam egy ecsetet, és pár festéket, és visszasiettem Harryhez. Az arcára húztam egy piros csíkot, majd egy sárgát, mire ő lassan kinyitotta szemeit. 

- Mi a.. ? - nyúlt az arcához. - Mit csináltál? - ült fel hirtelen. 

- Felkeltettelek. - vontam vállat nevetve. 

- Nem úszod meg. - nevetett ő is, majd megfogta a két vállam, és az ágyra nyomott. Lábaimra ránehezedett, karjaimat lefogta, ezért nem igazán tudtam mozogni. Egyik kezével a csuklóimat szorongatta, a másikkal pedig a festékbe nyúlt, és az arcomra húzott egy festékcsíkot.. aztán még egyet, és még egyet. 

- Harry - nevettem. - Elég lesz már. 

Szemeibe néztem, és megint elkapott az a fura érzés. Amikor a gyomrod görcsbe rándul, és úgy érzed, a benne lévő pillangók megvadultan akarnak onnan kitörni, amikor a légzésed felgyorsul, a szíved hevesebben kezd verni, és úgy érzed, csak te és ő léteztek.. valami ilyesmit éreztem én is abban a pillanatban. Azt hiszem, ő is valahogy így érezhetett, hisz arca ráérősen közeledni kezdett az enyémhez, de most eszem ágában sem volt eltolni. Egy huncut mosoly jelent meg az arcán, majd egy puszit nyomott a számra, majd lassan megcsókolt.